5.rész-Ki vagy te?

Tudom elég sokáig tartott a köv. rész, de ez az egy év kicsit rizikos volt. :3 But. sűrű elnézést kérek és ezúttal ki is engesztelek titeket az 5 résszel(remélem). Jó szórakozást! ;) :D
Ui: Pipálni és komizni ÉR! :) ~Garfield

       
[zene]

Michaelt, mint akit leöntöttek volna hideg vízzel kilépett Ashton és Luke közül és hozzám igyekezett. Két keze közzé fogta a fejemet és ide-oda forgatta. A többiek meg döbbent arccal figyeltek minket.
- Michael. Kérlek. Jól vagyok! - a kezeimet a kezeire raktam és lehámoztam az arcomról. Hátra akartam lépni mikor Michael karjaiba zárt. Megölelt. Néha amikor mondom, hogy tényleg jól vagyok, azt komolyan is gondolom általában, és akkor szerintem felesleges megölelni. Most meg kivételesen nem tudtam ellenkezni, mert így is elég fáradt voltam. Ezek után, amit át éltem.
Michael ölelése olyan volt mintha két beton közé raktak volna. Nem kaptam levegőt olyan erősen nyomta a tüdőmet. Calum ezt észre is vette azonnal ott is termet és szétszedet minket.
- Ha lehetne haver, akkor ne úgy öleld meg, hogy kinyomod belőle a maradék levegőt is. Kösz. –hálás pillantást vettem Calumra. Michael pár percig még fürkészett és hátat fordított nekem.
- Főnök meg lehet benne bízni. Itt maradhat? – „Főnök” mi van? Ashton és Luke közül Ashtonra tippeltem.
- Hát, ha már egy robot megtámadta.. Először is hogyan történt? – nézett rám Ashton a „főnök”. Kezdtem egy kicsit félni tőle, ahhoz képest, hogy kedves srácnak tűnt a táncóránál, most úgy nézett ki, mint egy megrendíthetetlen katona. A hátamon a hideg futkározott. 
Nyitottam a számat, de Michael megelőzőt. Elkezdte hadarni egyes szám harmadik személyben a történetet.  Ahogy ő elmondta úgy is történt.
- Várj, ezt meg honnan tudod hisz nem is voltál ott! Várj, tudom te..te..te – mutogattam rá – Gondolat olvasó vagy? – néztem rá döbbenten. Ő egy huncut mosoly mellett lassan, kimérten bólintott.
- Na, várjunk csak.. Egy robot Calum? – tette szét karjait Luke. Rám nézett felhúzott szemöldökkel. - Elégé nehezen hiszem el.
- Igen képzeld így volt! – csúszott ki a számon. Előttem álló Michael hirtelen összerezzent a kiabálásomtól. Calum is furcsán nézett rám, hogy ahhoz képest milyen csöndbe voltam előtte hirtelen kinyílt a csipám.
- Saj..saj..nálom – tettem magam elé a kezeimet. – Nem akartam kiabálni. Azt hiszem túl pörögtem. - néztem bűnbánóan Lukera. Luke nyitotta volna a száját, de Ashton megelőzte.
- Én elhiszem, ami történt Lily, csak hát Luke természete… hogy is mondjam – mutatott a mellette lévő srácra. – egy kicsit goromba és érzéketlen szokott lenni. A történethez, amit most mesélt Michael, azt csak úgy hiszi el, ha van hozzá bizonyíték. – nézett rám kicsit bűnbánóan. - Te meg légy kedvesebb. – szólt komoran Luke-hoz. Fiú megforgatta szemeit és elment. Ashton intettet a két előtte lévő srácnak, hogy ők is menjenek. A két fiú bólintott és elindult két lépcsősor felé. Calum az egyik irányba, Michael pedig egy másik irányba. Nem tudtam meg mozdulni, mintha gyökeret eresztett volna a lábam. Oda-vissza kapkodtam a fejemet. Kérdések özönlöttek bennem. Mibe keveredtem én? Miért történik mindez velem? Csak egy átlagos újságírónő vagyok, aki nap, mint nap cikkeket ír a „kukának”. Csak majdnem minden cikkem tettem hozzá gondolatban. A mesekönyvbe is meséket kell majd írni. A MESEKÖNYV! Most ha nem írom meg bár csak 2 hét van vissza, akkor is miről írjak. Minden Hamupipőke, Csipkerózsika, Ariel rég lejárt lemezek. De most miért gondolkodok ezen?! Ennél nagyobb bajban is vagyok. Egy robot támadott meg ma éjszaka. Nem hinném, hogy kisétálnék egyes egyedül az utcára.
- Lily gyere, először a gyengélkedőbe ott el látom a sebeidet, utána adok egy különszobát neked. – tette hozzá Ashton. – Nagyon fáradtnak és levertnek tűnsz. – egy mosoly kíséretében intett a kezével, hogy kövessem. Én meg utána siettem. Miután mellé értem csöndbe vettük az irányt az egyik folyosó felé. A teremben összesen négy folyosó volt. Az egyik szerintem a konyha és az étkezőbe vezettet, a másik azt hiszem edző terembe vezethetett, a másik kettő, ahol a srácok szobája felé vezethetett. Luke irányába mentünk fel a lépcsőn és egy kicsi szoba felé vettük az irányt.  A szoba hófehér, néhol egy- egy nagyobb darab hiányzott a falból. Nem is zavart most annyira. 8-10 db. Hófehér ágyak voltak rajtuk egy szürke lepedővel. Minden ágy mellett egy-egy éjjeliszekrény volt egy-egy kancsóval. Mikor beértünk leültetet az egyik ágyra és elindult egy raktár helység felé. Némán figyeltem, ahogy visszajött egy törülközővel és egy tál vízzel. A mellettem lévő éjjeliszekrényre rakta. A tiszta törülközőt bele mártotta a vízbe és elkezdte ápolni a homlokomat. A kezemet fel emeltem azt jelezve, hogy „Majd én”. Ő elengedte a törülközőt, és leült a velem szemben lévő ágyra, ami csönd telepedet le köztünk azt hamar meg is törte.
- Lehet egy fontos, érdekfeszítő kérdésem?
- Persze. – néztem rá fáradtan. Ahhoz képest mikor feltettek nekem egy udvarias kérdést, mindig balul sült el.
- Michaelel ugye nem történt semmi köztettek? Mert látom, hogy az ő ruháit hordod.  – nézett vissza rám elégé rosszalóan.
- Nem történt semmi! – hazudtam a szemébe. Leengedtem a karomat és a törülközőt beraktam a vízzel teli tálba.
- Rosszul tudsz hazudni. – amilyen mosolyt villantott, olyan félelmetes is volt. – Mondd el az igazat. – szinte az utolsó mondatot nyugodtan mondta el. Zöldes- barnás szemei nagyobbnak tűntek, és egyben gyönyörű is. Nem tudtam elszakítani a szemkontaktust. Egyszerűen olyan volt, mintha kikapcsolták volna az agyam és csak a csókos sztori lebegett előtte. Olyan volt, mint egy mozifilm, amit kivetítenek. Az agyam valahol legmélyén ott virított a vészjelzőgomb. Olyan gyönyörű nagy szemei vannak. Mindent elakarok mondani neki. A kezemet ökölbe szorítottam. Vissza akartam tartani az érzelmeimet, vágyaimat és titkaimat. Megbízhatok benne. Nem fog bántani senkit, ha elmondom.
- Nem! – szinte már kiabáltam. A párnát olyan erősen szorítottam, hogy az ujjaim már elzsibbadtak. És hirtelen valami forróságot éreztem belül, ami hihetetlen erővel kiakarna törni belőlem. Olyan volt, mintha belülről szét robbannék. Még mindig a szemeit néztem, szinte már el is vesztem bennük. Akarom, hogy tudja az igazat.
- ELÉG! – szó szerint már ordítottam. Ashton hirtelen felállt így a szem kontaktus meg is szakítottuk. A forróság belül pedig hirtelen kihunyt.
- Ezt meg hogy a francba csináltad? – oda jött és leült mellém.
- Mit? – néztem rá furcsán. Közben a tüdőmet tele szívtam jeges levegővel, hogy lehűtsem vele a bennem lévő melegséget.
- Nem tudtam felkelteni az érzéseidet és felderíteni a titkaidat. Röviden: nem tudtalak hipnotizálni.
- MI? – néztem haragosan rá – Hipnotizálni akartál? – tettem hozzá – De hát azt hittem….. – a mutató ujjamat a szám elé tettem – Azt akarod kideríteni, hogy tényleg hazudtam-e?!
- Igen. – nézett rám komoran.
- Oh, királyság. Először Michael a gondolatolvasással, te meg hipnotizálsz. Ennél rosszabb már nem is jöhet. – hirtelen szét tártam karjaimat – Hány embert hipnotizáltál még? Hánynál nem sikerült?
- Sokat. Egynél sem volt ilyen, hogy nem sikerült volna.  – oldalra döntötte a fejét mintha gondolkodót volna.
- Rendben. Most elégé fáradt vagyok ehhez. Majd holnap szerintem megbeszéljük. – tettem hozzá – Itt jó lesz. Nem kell különszoba. – egy keserű mosolyt villantottam.
- Ma éjszaka még át nézzük a lakásodat, hogy vannak-e nyomok? Rendben?
- Oké.
- Nem akarsz át öltözni? - nézett végig rajtam.
- De. Kösz. - Ashton csak bólintott. Hozott nekem egy hálóinget és letette az vasrácsos részére, aztán elindult kifelé és intett egy „Jó éjszakát”.
- Ja és még valami. - fordult vissza –Calum itt marad veled, hogy ne légy védtelenül. - Lekapcsolta a villanyt és kiment az ajtón. Kicsit rosszul éreztem magam ez miatt, de egyben nyugtató volt. Betakaróztam és oldalra fordultam. Gondolataim lelassultak, míg álomba nem merültem.
Egy leomlott város közepén menekültem. Valami elől futottam. Az egyik leomlott épületnél ott feküdt 2 holtest. Az egyik pirosos-kékes ruhában volt a másik zöldes-sárgás ruhában. Nem tudtam kivenni arcukat, a porfelhőtől. Mögöttem valaki megérintette a vállamat. A távolba egy gyönyörű zene szólt. Gitár, vagy talán hegedű nem tudtam pontosan. Hátra fordultam, de egy elégé magas valaki állt előttem. Alig tudtam ki venni profilját az erős port verte felhőtől. Mögötte legalább több száz ember mögötte. A zene egyre hangosabb lett…..
Zihálva ébredtem fel. Az álom szertefoszlott, de a dallamos, hátborzongató, édes muzsika tovább szólt. Az ajtóhoz sietettem, és kilestem a folyosóra. Odakint még hangosabb volt a zene. Úgy tűnt, éppen a szemközti szobából jön. A résnyire nyitva maradt ajtón úgy áradtak kifelé a hangok, mint a víz egy felborított, keskeny vázából. Átszeltem a folyosót. Rá tettem a kilincsre a kezemet, vettem egy mély lélegezetett és benyitottam. Calum ült az ágy sarkánál, ölében pedig ott pengette a gitárt. Ami zene szólt az álmomban, éppen ebből a gitárból szólt. A fiú lassan felnézett rám, és közben pengette a húrokat.
- Áhh..szia. Felébresztettelek? – aggódó arcát megvilágította a holdfény.

- Nem, dehogy.. Csak rosszat álmodtam. - fáradt arcomra felfestettem egy félmosolyt. Elkezdtem bámulni szép arcát, miközben egy nagy csattanással le tette a gitárját.
- Valami gond van? – tapogatta az arcát össze vissza mintha valami morzsa lenne, vagy talán vágás lenne rajta.
- Nem semmi csak….- Olyan gyönyörű arcod van és olyan meleg barna szemeid. – Azért vizsgáltam az arcodat, mert…hova tűntek a sebeid? – próbáltam kíváncsi arcot vágni és mosolyt erőltetni az arcomra, mert annyira elkezdett zsongni a fejem, hogy azt hittem ott össze esek.
- Ja, hogy a sebek? Gyorsan gyógyulok. – tette lazán a kezét maga mellé. – Én olyan gyógyító vagyok.. ha érted mire gondolok – a másik kezével pedig elkezdte vakargatni a tarkóját. Én meg ott álltam, mint egy bábu, akit kötelek kapcsoltak össze a bábu mester kezéhez, aki éppen mozgatott volna engem. Belül ismerős érzés kerülgetett, olyan, amit még Ashtonnál éreztem először. Mint egy tűz, aki több fára vágyik, hogy ne hogy elaludjon a hideg éjszakában. Minél jobban néztem Calumot annál jobban égtem belül a forróságban. A kezemet a homlokomra tettem közben leültem az egyik közeli székre, nehogy a térdeim felmondják a szolgálatot. Calum mind végig követte a mozdulataimat. A homlokom nem volt tűz forró, se jéghideg, de belül égtem akár egy fellobbanó vulkán, ami éppen próbált kitörni.
- Minden rendben? – oda siettet hozzám, és aggódó tekintettel végig mért. A kezemet elvette a homlokomról és ő vizsgált, akár egy orvos. Azonban miután rá tette a kezét a homlokomra, hirtelen el is rántotta és fújni kezdte.
- Te lángolsz! – kiáltotta kétségbe eseten.
- Én..én nem érzek semmit. – nyögtem elhaló hangon. - Nem..érzek se… - A tenyerem közepén gyakorlatilag képtelenség volt tartani vagy akár ott lenni-e, főleg azt a dolgot, ami miatt az emberek nem nagyon bírnak, ha közelébe vannak. Egy apró kis lángocska éget, olyan volt mintha ott élne és minden egyes szívdobbanását lehetett érezni. Fényességet és melegséget árasztott a szobába. Nem sokáig tartott a boldog pillanat, ha lehetne, annak nevezni mikor egy lángocska van a tenyeredben. A kezemben éles fájdalom hasított, amit reflexszerűen össze szorítottam, eltakarva a tűzet, amely még az ujj réseken keresztül is fényt árasztott. Rémület kerülgetett. Vettem egy mély levegőt a sikolyomhoz, ami egy hideg zuhannyal zárult. A hirtelen hőmérséklet változás miatt leestem a székről, és ami levegő bent maradt a tüdőmben nyomás nehezedett rá.
- Sajnálom. De más megoldást nem találtam. – Calum egy vödröt tartott a kezében, közben mély levegőket vett. A fejem zsongott, mintha több ezer légy repült volna, a levegőhiány miatt csak még hangosabban zümmögött. Testem hűlni kezdett, olyan szinten, hogy látni lehetett a lámpa fényében, ahogy gomolyog a füst, mint két orrlyukamból. A zümmögés alább hagyott, bár még mindig szédültem egy kicsit. Egy kis ázott görénynek éreztem magam. Calum lélegzette elakadt. Magamra néztem. A hálóingem, ami egy perccel ezelőtt vizes volt, az most csont száraz lett, mintha semmi sem történt volna az elmúlt percekben. Felnéztem rá. Elejtette a vödröt, ami hangosan jelezte, hogy földet ért. Egy lépést hátrált és közben ez suttogta:

- Ki vagy te?         

4. rész - A csapat

Sorry a késésért.. So. Kérek mindenkit hagyatok magatok után életjelet. Thanks. :) :*x♥x♥

                         
[zene]

Miközben ballagtunk haza felé Calummal mindent elmeséltem neki, hogy mi is történt a banknál. Csendben hallgatott végig egyszer sem szólt bele vagy kérdezett a történetbe.
- És amikor akkorát ugrott, mint a bakkecske legyőzte a robotot. – hadonásztam a kezemmel, mint egy gyerek, aki elmeséli első élményét a vidámparkról.
- Láttad, hogy jöttek a rendőrök, mert én nem hallottam és nem is láttam, mert elfutottam…- felnéztem Calumra, akinek arcát megvilágította a holdfény, arca mélyebb beesésein árnyék vetült.
- Igen, pont abból az utcából, ahol én voltam. – szólt – Amúgy tényleg durva, hogy kb. 7 méter ugrott és legyőzte a robot az, akit mondtál. – kicsit elbillentette a fejét, mintha gondolkodót volna.
- Itt vagyunk. – mutattam egy öreg panellakásra.
- Itt?! – elcsodálkozott – Ezt most nem mondod komolyan? – nézett le rám döbbent tekintettel. Ahogy a holdsugarai megvilágították döbbent arcát és azokat a csoki barna szemeit, ahogy kidülledtek és azt a dús barna sötét haját, úgy nézet ki, mint egy sötét angyal.
- Igen itt. – ismételtem el neki – Köszi, hogy haza kísértél – mosolyogtam rá – És azt is, hogy megvédtél a törmelékektől. - tettem hozzá – Jó éjt! – intettem neki és már indultam volna el mikor hirtelen elkapta a csuklómat. Vissza néztem. A szemem a csuklómról a fiúra siklott.
- Lenne egy kérésem. – szólt komoran.
- Mi lenne az? – kérdeztem vissza, közben próbáltam kihúzni a kezemet a karmai közül, de nem sok sikerrel jártam, mikor közelebb lépet, olyan közel, hogy meg is érinthettem volna az arcát a másik kezemmel.
- Michaeltől tartsd távol magadat. Megértetted? És még egy utolsó kérdés. Holnap lesz programod? – hirtelen randizni akar velem?  Ez nem így megy. Mondtam, volna, de hirtelen szavak hallatán, hogy Michaeltől tartsd távol magad.
- De miért tartsam magamtól távol Michaelt? – fürkésztem a fiú arcát. A csuklóm pedig már égett a szorításától.
- Mert…mert…ezt te nem értheted. – rázta a fejét a fiú. A sötétben, a haja úgy nézet ki, mint egy fekete zuhatag.
- Calum mit nem érthetek meg? – néztem vissza barna szemeibe és hirtelen elvesztem abba sötét szempárba. Égett a düh a szemébe.
- Mert nem is kész! – szólt egy kicsit erélyesebben. A szorítása még erősebb lett, hogy a kézfejem teljesen elfehéredet. Fájt, hihetetlenül fájt, annyira hogy egy könnycsepp kicsordult. Soha sem voltam erős, mindig a gyengék közé tartoztam. Calum észrevette a könnycseppet és lassan elengedte a csuklómat. A bal kezem elzsibbadt, éreztem, ahogy a vér lüktet a kezembe jelezve, hogy mindjárt élettel lesz tele.
- Saj..
- Kérlek, menj el. - gombóc akadt a torkomba. Közben gyors léptekkel hátra felé araszoltam.
- Lily, kérl..- nyújtotta felém a kezét,de én még messzebb mentem. Közvetlen mögöttem az ajtó állt. Csak pár lépés és berúgom gondoltam volna mikor Calum hirtelen előttem termett.
- Lily, hallgass végig kérlek.
Az üvegajtó visszhangzott a csöndes utcán, miután belerúgtam. Döbbent arccal néztem hátra, hogy az ajtón nem nyílt ki. Calum még mindig az ajtónak támasztotta a kezét arca pár centire volt az enyémtől. Profiljára kiült az a vigyor, amitől kirázott a hideg.
- Ohh.. te ribanc kislány azt hitted, hogy csak úgy elengedlek bemenni? Hát tévedtél. A gazdám örüli fog neked. – a kezét a nyakamra szorította és felemelt. A kezeimet automatikusan a kezéhez raktam, kapartam a kezét és kapálóztam a lábammal. Hörögni tudtam csak mikor hirtelen még jobban megszorított, azt hittem itt lesz a vég mindenek vége. Hátra hajtottam a fejemet és láttam, ahogy valaki leugrik, a 10 emeletes panellakás tetejéről a fiú mögé esik, és hangtalanul talajra érkezik. Azt hittem csak képzelődöm. Az alattam lévő Calum, pedig vigyorgót. A holdfényben egy vascsövet pillantottam, meg ami lesújtott a srácra. Hirtelen felkiáltott és elengedett. A földre estem és kezemet a nyakamhoz raktam és szívtam be a levegőt. Miután elegendő levegőhöz jutottam felnéztem és velem szembe feküdt egy kábelekkel, fogaskerekekkel teli Calum. Felette ott volt egy lihegő srác. Pólóját izzadság itatta át így feszülő izmai kilátszottak. A gondolataimból a vascső csörrenése ábrándított ki.
- Lily minden rendben? Jól vagy? – két erős kéz fogat meg a fejemet és fordította az idegen feje felé. Hamar nem lett idegen számomra. Fehér póló tele volt vérrel, karcolással és vér csík húzódót az arca jobbik oldalán.
 Az igazi Calum volt az.
- Te úristen! Azt hittem, hogy itt fogsz elájulni levegőhiány miatt. – hangjában aggódás hallottam.
- Mi…mi volt ez? – csak ennyit tudtam kinyögni.
- Az egy robot volt, amit éppen rólam mintáztak. Hm..híres lettem. – nézet a robot felé és büszkén magyarázta. Mekkora egója van.
- De veled minden rendben? – a szem a robotról rám ugrott és engem fürkészet.
- Igen. - feltámaszkodtam ülő helyzetbe magam, de abban a pillanatban vissza zuhantam a betonra.
- Nem úgy néz ki. – szólt rosszaloan és felkapott. Ahogy magához szorított éreztem heves szívverését. Az ajtó olyan erővel rúgta be, hogy az üveg berepedt. Mikor a lépcső aljához értünk szólni akartam, hogy nem hinném, hogy elbírna minket, hisz már 5 éve nem lakozták be és a sok súlytól pedig eltört egy pár lépcsőfok. Nyitottam volna a számat, de hirtelen 6 lépcsőfokot átugrottuk vagy inkább „átrepültük” .
- Mi a…?- kezdtem volna, de Calum közbe szólt.
- Majd ott a lakásodban elmagyarázom. Mindent a maga idejében – a következő lépcsőfordulót nézte.
Én csak bólintottam, de se köpni, se nyelni nem tudtam. Calum karjai minden mozdulatnál megfeszült. Mikor a nyakába kapaszkodtam akkor is hirtelen megfeszült és után lassan elernyedt. 3 lépcsőfordulót „repültünk” mikor megérkeztünk a 13 szobához, vagyis a lakásomhoz. Berúgta az ajtót, ami teljes erőből kivágódót és lelökte a nagytükröt, ami ezer darabjaira tört. A fiú belépett és felkapcsolta a villanyt.
- Bocs. – szólt a fiú – Nálunk nincsenek tükrök.
- Nálunk? – néztem rá furán.
A fiú elmosolyodót és elindult a hálószobám felé. Ott lassan letett az ágyra ő pedig belehuppant a fotelbe, amitől a por körülötte felszállt, olyan volt, mint ha egy láthatatlan fátyol lenne körülötte, amit megvilágított a lámpa fénye.
- Kérdezem veled meg mi történt? Mintha egy oroszlánnal harcoltál volna. - néztem végig rajta. Ő csak nevetett.
- Akkor inkább „rossz helyen rossz időben”. Ja és mondani akartam valamit neked ugye az első lépcsőfordulónál? Hát igen ezt nem szabadna elmondanom egy hozzád hasonló halandó embernek, aki éppen újságírónő is.
- Várj, honnan…
- Kérlek hallgass végig. Tudom és kész. – egy kézmozdulattal lezárta a témát – Én egy szuperhős vagyok. – nyitottam a számat, de hamar be is csuktam – Igen tudom, hihetetlen meg minden és nem vagyok, sem Batman, sem Superman, sem Vasember, sem Thor satöbbi.
Na, igen vissza térve szuperhősiről. A nevem Calpal és a képességeim – elkezdte sorolni az ujján. Hirtelen az erkély ablaka kirobbant és az üveg darabjai az ágyra és rám repültek. A karomat az arcom elé tettem, hogy megvédje magam, de semmi sem talált el. Kinyitottam a szemem és Calum védet meg a felsőtestével. Átnéztem a válla felet és volt a másik Calum csak nem éppen emberien. Felsikoltottam. A fején egy nagydarab hiányzott az egyik szeme át volt szúrva egy csővel, szájából fekete folyadék folyt ki az egyik karja félig meddig leszakadt a két lábán pedig stabilan állt. 
- A..gaz..dám… örül…niii…ffffffffff  - és összeeset. A feltörő sikolyt öklömmel a számba zártam el. Calum pedig nézte a „hulla” robotot, amíg véletlenül megint fel nem éled. Vissza nézet rám és aggódó tekintettel fürkészte véres-koszos arcomat.
- El kell, vigyelek innen. Nem vagy biztonságba. – azonnal felkapott és átlépte a robotot. Sokáig bámultam azt a robotot, míg ki nem értünk az erkélyre ahonnan lehetet látni a Temze folyót és a rajta tükrözödő nagy holdat. Ma éjszaka kivételesen kellemes idő volt. A lágy szellő és a városban lévő  szmog illata. Szirénák, dudáló autók, a bárból kihallatszó hangos zene, kiabáló részeg emberek.
- Készen állsz? – nézett rám Calum én meg vissza rá. Bólintottam ő pedig elrugaszkodott a talajtól. Az ijedségtől a srác vállába fúrtam a fejem, mivel féltem lenézni. A fiú szívverését, a nyakába lüketető vért és az izzadság szagát éreztem. Olyan megnyugtató volt érezni, hogy bátorságot nyertem lenézni. London. Mindig azt gondoltam, hogy London hasonlít New York Cityhez. De nem így volt. A Temze halk folyása a Toweri - híd kivilágítása és közvetlen mellette a kastély a sötétzöldbe burkolt parkok, ahol a nagyival mindig kimentünk piknikezni. Hirtelen boldogság töltött el, hogy feltörnek bennem a réges-régi emlékek és a szüleimtől maradt emlékek. Ami boldogságom volt az teljesen kialudt bennem. Anyu és apu halál, olyan szomorúság vette át helyét még akkor soha. Hiányoznak. Egy szóval tudnám jellemezni az ő halálukat. Véletlenül haltak meg. Anyu és apu elmentek megünnepelni 3 évfordulójukat és ezzel elmentek Párizsba. Én otthon voltam a nagyinál. Azt mondták a nagyinak, hogy 1 hét múlva jönnek haza. Eltelt egy hét, eltelt 2 hét és soha nem jöttek haza. Nagyim felhívta a rendőrséget és azok pedig az ügyet átadták a francia hatóságnak. 3 héttel később anyuék eltűnése után megjött a nyomozó és közölte a nagymamámnak, hogy egy ámokfutó totális bele ütközött a szüleim kocsijába és szörnyethaltak. Az elkövetőt elkapták, de nem válaszolt semmilyen kérdésre csak azt hajtogatta mindig: „Hogy a gazdám örülni fog neki”. És lecsukták. Azóta félek kocsiba ülni, mert félek, hogy ugyan az a dolog történik meg csak éppen velem.
Calum elkezdet leereszkedni egy elhagyott hotel tetejére. Lassan érkezett le a betonra ott letettet és elindult egy ajtó felé. Biccentett a fejével, hogy jöjjek. Elindultam az ajtó felé és benyitottam. Alattam egy sor fémlépcső állt. Egy kicsit furán néztem, hogy egy elhagyatott hotelbe tiszta fényesre sikált fémből készültlépcső is van. A mögöttem lévő ajtó becsapódót és hirtelen sötét lett minden. Egy halk sikoly jött ki a számon, miután a mögöttem lévő srác felkapcsolta a villanyt. A lépcsősor csak a harmadik fordulónál lett vége. Ott a lámpa fénye nem hatott be, hanem az ablakon beszűrődő holdfénye. A terem hatalmas volt néhol egy nagydarab hiányzott a falból és a fölötte lévő szintet megtartó oszlopokból. Hirtelen megtorpantam mikor leértem és Calum meg belém jött. Szerintem ő sem számított, hogy megállok. Kilépett mögülem és elém állt. 
- Srácok én vagyok az Calpal. A jelszó: Lufi ember. – hátul pedig elkezdtem kuncogni. Hamar vége lett a nevetésemnek, mert az oszlopok mögül kijött három ember. Az egyiken egy magas szőke ember, a másikon alacsonyabb pirosos hajú ember, a harmadikon nem nagyon vettem ki lehet az, de az biztos, hogy erős volt. Mikor kiértek elakadt a lélegzetem. A szőke srác Luke volt, mögötte pedig Michael és előttük állt meg Ashton. Azt hittem nem hiszek a szememnek.
- Ki van mögötted? – mutatott rám.
- Lily. – Calum kihúzta magát és ellépet előlem. Michael arcára kiült a döbbenet. Luke arca falfehér lett amúgy is sápadt arcára. Ashton pedig kicsit meghökkent.
Egyikük sem tudott kinyögni semmit mikor Michael alig hallhatóan mondta: ”Lily”.
- Khmm.. te mit keresel itt? – vont kérdőre Luke. Nyitottam a számat, de Calum megelőzőt.
- Megtámadta egy robot.

3.rész - Robot

Sziasztok! ;)
Tudom, hogy az előző rész szar lett sajnálom. És az is hogy olyan sok késéssel meghoztam a 3. részt.Az ok az,hogy nem kaptam ihletet. Tudom furán hangzik, de ez tényleg igaz. Na tehát itt lenne a 3. rész,de egyetlen egy kérésem lenne ha elolvastátok kérek mindenkit,hogy komit írjatok vagy éppen ha nincs kedvetek írni akkor pipáljatok nagyon sokat jelentene nekem.Nekem jöhet hideg meleg kritika :* ;) És akkor a kövi részben más hogy fogalmazok és máshogy írom le pl. részletesebben vagy ilyesmi ;)
x♥x♥

            

                          

-Remélem, segít ez a hagyma tea, mert ha nem itt helyben meghalok olyan büdös – szólalt meg egy ismerős hang.
- Igen nyugodj meg haver segít, ha ennyire büdösnek érzed, akkor ad oda és akkor lebegtettem itt az orra előtt – az a tea, amit lebegtettek az orrom előtt orrfacsaróan büdös volt. A szememet résnyire kinyitottam hirtelen erős fény tört a szembe így reflexből a kezemet a szemem elé tettem, mivel még nem szoktam a fényhez.
- TE ÚRISTEN FELÉBREDT! – kiáltott az ismeretlen hang.
- Lily, minden rendben? – kérdezte Michael aggodalmasan.
- .ö…i..g..en. – lassan kinyitottam a szemem, így elém tárult a fekete nappali és a felém hajoló két fej. Michael-é és Calum-é (?).
- Biztos minden rendben? Nem úgy nézel ki. – szólt hozzám Calum.
- Igen csak annyi, hogy fáj a fejem egy kicsit. – össze néztek mikor azt mondtam, hogy „kicsit”.
- Elmondanád mi is „történt itt” – Michael-ra néztem a szemében ragyogott az aggodalom és a félelem. A szeme mintha súgta volna: „Hazudj, neki valamit kérlek”. Nem értettem miért, mikor fázis késéssel leeset, hogy csókra gondolt.
- Az úgy volt…, hogy….. mikor kiszálltam a zuhanyzóból megcsúsztam egy pocsolyán, ami zuhanyzás közben keletkezhetett és – tettem hozzá – bevertem a fejem, azaz elég csúnyán. - nézett le rám döbbent arccal Calum a fiúra pillantott ő meg bólintott.
- Oké. Értem. Akkor..
- Hány óra van? – messze a távolba a nap már alkonyodott.
- Fél 8 van. – tette hozzá – És szombat.
- Értem. Tehát mivel arról volt szó, hogy Michael haza kísér, de ez elsült úgy, hogy miután megtámadtak azóta félek haza menni sötétbe. Hazakísér egyikőtök?....
- Hazakísérlek igen. – kedvesen mosolygott rám Calum.
- Ohh igen de..- néztem magamon végig – megkaphatom a ruháimat? – néztem vissza Michael-re felállt a fotelből és felrohant a lépcsőn.
- Hol laksz amúgy?- kérdezte a fiú mikor elment Michael.
-  West Ham park melletti kis utcába kb egy utcányira va…
- Green Sreet-en?
- Igen.
- Jó, mert akkor nekem is könnyű dolgom lesz haza menni, hisz…
- Te is ott laksz? Úgy-e jól értelmeztem? – fürkésztem az arcát. El nevette magát.
- Okos lány vagy mondhatom… - sunyi kis mosoly jelent meg az arcán.
- Ez könnyű volt, amúgy is…. – köszörülte valaki meg a torkát. Michael lépett be a nappaliba.
- Itt vannak a ruháid, ha akarsz, fel mehetsz át öltözni. – közben Calum-ról nem vette le a tekintettét. Felálltam a kanapéról, hirtelen egy kicsit megingottam a kezemet gyorsan megtámasztottam a fotel karfájába. Michael ott termet mellettem és megfogta a karomat, Calum meg csak ott ült a kanapé szélén. Michael szemei engem fürkésztek.
- Minden rendben? Nem úgy nézel ki. – rosszallóan nézet végig rajtam.
- Igen csak egy kicsit meg szédültem. – néztem vissza rá.
- Szerintem ezzel ne pazaroljuk az időt. Elkísérem, és otthon át öltözik. A ruháidat Michael pedig jövő héten, szombaton elhozza vissza neked. Így meg tudjuk oldani és ez is egyszerű.
- Rendben. – szóltam magabiztosan, mintha nem is én lettem voltam. Mintha egy távoli idegen hangja szólalt meg belőlem. A karomról le szettem Michael meleg kezeit és ajtó felé indultam. A lépéseim visszhangzottak a nagy lakásban. A csönd, pedig olyan kínos volt.
- Rendben akkor indulhatunk. – a fiú felkelt a kanapéról és Michael-t hátba veregette.
- Kösz haver, hogy eljöttél segíteni.
- Bármikor tesó. – Calum rá mosolygott, de ahogy messziről néztem nem az az őszinte mosoly jelent meg arcán, hanem valami más. Azt nem tudtam végig gondolni mi, mert hirtelen Calum barna szemei rám szegődtek. Egy kicsit elidőztem rajta mivel csak most vettem észre, hogy milyen csoki barna szemei vannak és, hogy milyen khm..izmos. A fehér pólón át látszottak a feszülő izmok…… „Lily hé most ne ezen agyaljál” szólt egy hang belül. Hirtelen elkaptam a fejemet és a kék dzsekimet felvettem, ami meg szárat a nyári zápor után. Az ajtót kinyitottam, de küszöbnél vissza fordultam.
- Köszi, Michael a ruhákat és azt, hogy segítettél, persze köszi Calum, hogy hazakísérsz. – egy erőltetett mosolyt csináltam arcomon. Mind a két fiút fürkésztem, de egyik se válaszolt. Csak a csend beszélt tovább, miután 2 perc fázis késsel Michael válaszolt:
- Szívesen. - mosolygott vissza rám – És Calum nevében is. – mutatott a mellette álló fiúra - Akkor jövő héten találkozunk! - intett a kezével én meg vissza. A fiú gyors léptekkel mögém szegődött. Először csendben sétáltunk végig a kis utcán, ahol csak a szél beszélt. Azon agyaltam közben egész végig, hogy miért kellett hazudnom a csókról, amikor szerintem semmi szégyen nem volt benne. De én hülye legalább leállíthattam volna magam nem szabadot volna, megtörténnie. Nem tudom miért, de arra még tisztán emlékeztem, hogy lebegtünk. Hirtelen Calum megtörte a csöndet:
- Hé Lily itt vagy? – lebegtette előttem a kezét a fiú – Föld hívja Lily….
- Mi van? - szóltam rá egy kicsit dühösen.
- Úgy látom egy kicsit elkalandoztál a gondolataidban.
- Igen. Amúgy mi szerettél volna mondani?
- Lehet, egy kérésem? – nézet le rám miközben kikanyarodtunk az utcáról.
- Persze. Mi lenne az? – kérdeztem vissza kíváncsian.
- AZ, HOGY MOST BUKJ LE! – kiáltotta rám miután a mellettünk lévő bank oldala kirobbant. Lehasaltam a földre a kezemet a fejemre tettem, Calum törzse pedig a hátamon feküdt. Tehát megvédet a több kg vagy tonnás tégla daraboktól. Amikor a fiú felkelt volna előtte meg támasztotta magát a fejem mellett és a fülembe súgta: Fuss! Nem kellett kétszer mondania elkezdtem rohanni az utca végére ott pedig befordultam egy lakás mögé. A mellkasom gyorsan emelkedett süllyedt és a lábamon alig tudtam megállni a félelemtől. A kezem is remeget. Calummal mi történhetett? Ő miért nem futott el? Csak ezek a kérdések önzönlöttek bennem. Az emberek sikoltozva, rohanva, mint az őrültek menekültek szanaszét. Félelemtől rettegve lassan kinéztem a fal mögül. A köd és a port fel verő tégláktól alig vettem ki alakokat. Hirtelen egy sárga cipős, sárga sapkás lényt vettem szemügyre. Idővel a porfelhő enyhülni kezdet és megláttam a sárgába öltözött és zöld színű ruházatú férfit mellkasa középén pedig egy nagy C betű és a vele támadásra kész robotot. A gépember kb. 2-és fél méter magas lehetett a kezei helyet egy hatalmas fejsze a másik keze, pedig fűrészlánc volt. A lény szemeit egy láng töltötte ki a szemgolyó helyet. Aki pedig virító színekben pompázót annak egy nagy okuláré volt az orrán. A robot lesújtott a jobb kezében lévő fejszével, de a férfi elugrott így célt tévesztett az ellenség. A férfi nem is férfi volt, hanem 20 években járó srác. Azt hittem semmi esély nem lesz a 2 és fél méter magas gépemberrel. Sokáig harcoltak mikor, hirtelen akkorát ugrott a srác, hogy szerintem a világrekordot is megdönthette és bekerült volna a Guinness rekordok könyvébe. Az egyik lábát kinyújtotta a magasba és úgy zuhant lefele, hogy a robot fejét találta el akkora erővel, hogy a robot megingót és hirtelen hátra dőlt. A gépember többé fel sem kelt. A szemébe lévő láng ki aludt és csak a semmi meredt. A homlokánál egy nagy lyuk tátongót, ahol kilátszottak a drótok és a kábelek. Aki pedig srác legyőzte, az is csak őt nézte, percekkel később felnézet és meglátott, ahogy kukucskáltam kifelé. Észrevettem, hogy a szám tátva maradt, azt gyors össze csuktam és rohantam haza felé. Hallottam, ahogy kiabál utánam, de nem értettem mit, ezért még jobban rá startoltam. Fél, úton jártam mikor hirtelen valaki berántott egy sötét sikátorba, hisz már idő közben a hold is fent volt.  Egy pillanattal később tengelyem körül megfordultam és előttem állt élet, nagyságban Calum. Hirtelen minden kitört belőlem, ami nem szokott előfordulni:
- Hol a francban voltál, amikor kellettél volna? Szerinted nem aggódtam érted? Ez normális, hisz minden ember aggódik valakiért. HOL VOLTÁL? - leordítottam a fiú fejét, aki elkerekedett szemmel figyelt engem, ahogy kiborultam rá.
- Miután el rohantál én vissza futottam abba az utcába, ahol Michael lakik. És bóknak veszem, hogy aggódtál értem. – még ki tudtam venni a sunyi kis mosolyát. Mérgembe megütöttem a karját ő pedig felszisszent.
- Talán ha ennyire aggódtál értem és most itt vagyok élet, nagyságban akkor nem ölelsz meg? – a még nagyobb vigyorát még a sötétben is ki lehetett venni.
- Álmodban királylány. - szóltam vissza neki, közben, ami félelem volt bennem az most teljesen eltűnt. Éreztem magamon az izzadság és a téglapor keverékét. Calum megtörte a csendet:
- Na, jó. Őszinte leszek veled. – hangjába lehetett hallani a sajnálatot – Én is aggódtam érted – hirtelen átölelt. A döbbenettől ledermedtem. Lassan én is két karomat felemeltem és át raktam a vállán és tarkóján zártam össze kezemet. Fejét a nyakamba fúrta, amitől kirázott a hideg. Puha ajkai a nyakamat csiklandozták. Az én fejemet is belefúrtam a nyakába egy nagy sóhajjal a végén. Az illata citrom és fém keveréke volt. 2 percig vagy talán annál több ideig állhatunk, mikor elengedtet.
- Na, akkor indulás haza! – kezét meglendítette a kivilágított utcára. Én halkan egy „igent” mondtam és lassan ballagtunk ki a sikátorból. 

2. rész - A tánc partner

Komizni és pipálni ér ;D xoxo 
„ Az utat, amin jársz, te írod meg magadnak."~M 

Nem értettem, hogy mire utalhatott, hisz azt sem, hogy hogyan került bele a táskámba. Egy dolgot nagyon izgalmasnak éreztem, azt, hogy ki lehet, az az M. Lehet, hogy egy férfi bár annak nagyobb a valószínűsége, mint hogy egy nő írta. Ezen gondolkozva megnéztem a naptáramat, ami az éjjeliszekrényemen állt tele és tele firkával sok-sok színes programmal a lapon. Ahogy bámultam, a szememen akadt, hogy éppen ma szombat van és társastáncra kéne mennem 10:30-ra.
- Te úristen mindjárt lekésem! - fogtam a fejemet és az óra felé irányítottam. Éppen akkor ütötte a 10:15-et én meg, mint egy eszeveszett hülye elindultam futva a fürdőszobába, ahol volt egy nagy tócsa és seggre estem. Reflexből a fájós pontra helyeztem a kezem, ami nagyon is fájt. Lassan a kezeimet a fürdőkád szélén támasztottam, így lassan fel is tudtam kelni. Miután felkeltem gyorsan a mosdókagylóhoz mentem, ott elintéztem ügyem bajom, vissza indultam a szobába át vettem egy utcai ruhára ne olyan legyek, mint egy titkárnő. Az óra a 10:23-at ütötte éppen mikor kaptam a táskám és már rohadtam is lefele a rozoga lépcsőn. Ki érve egy kicsit borús volt az idő és langyos szél kapott a hajamba, de nem érdekelt futásnak eredtem, mivel már a helyi járat már elment, így csak kb. 2 utcát kellett át futnom mire kiértem a London külvárosi területére. Ott sok drogos, hajléktalan, fegyveres bandák szoktak lakni többnyire ilyenkor próbálom magam nyugtatni, hogy semmi bajom nem lesz és senki sem áll elém, hogy „Gyere, cicus menjünk be egy kicsit melegedni” címszóval, inkább ezért elkezdtem gyors léptekkel menni. A társas tánc, egy öreg, magas épületben volt ahol kb. úgy nézet ki mintha leszakadna a teteje, de belül egy tér volt, ahol a padló hó fehére volt mosva a téren belül, pedig egy nagy színpad van, ahol éppen rock bandák vagy éppen most újuló zenekarok mentek. Ez volt az első napon, a társas táncon, így nem csoda, hogy csak úgy berúgtam az ajtót és mindenki csak engem bámult mikor beértem.
- Oh, elnézést kérek, csak egy kicsit izgultam. – el kezdtem pirosodni, mint valami piros paradicsom. A srácok, akik ott álltak elkezdtek kuncogni.
- Semmi baj, drágám gyere, állj ide. - mutatott egy helyett a tánctanárnő, ahol közvetlen mellettem állt egy pirosos hajú srác. Oda mentem, a mutatott helyre és ott megálltam, mint Katiba a gyerek.
- Héj, nem kell úgy állni, mint a katonaságon. – szólt oda a szőke. Kifújtattam a levegőt, közben mélyeket lélegeztem.
- Ne, hallgass rá. Amúgy jól vagy-vagy csak ennyire izgulsz? – kérdezte a piros hajú srác.
- Izgulok egy kicsit, de azért köszi. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Kérem, figyeljenek ide! - szólt hozzánk a tanárnő. Mindenki oda kapta a fejét.
- Köszönöm! Mutatkozunk be! Az én nevem Sarah Jane. – immár nyugodt hangon szólt és mindenki bólogatott, mint a bólogatós kutya köztük én is. Én kezdtem a sort.
- A nevem Lily Bell. - mondtam egy apró mosollyal arcomon.
- Az én nevem Michael Clifford.
- Luke Hemmings. – szólt a szőke.
- Ashton Irwin a nevem.
- Diana Carter a becses nevem.
- Calum Hood szerény nevem.
- Vilma Stilinski. Csak szólítsatok Vilmi-nek az jobban tetszik. –mondta mosolyogva Vilma.
- Rendben akkor ezen is át estünk. Ha jól tudom, ti azt hiszitek most, hogy majd magatoknak kerestek párt... Ez nagy tévedés, mivel egyik ötöknek nem lesz párja és az majd velem fog táncolni és nem leül és nézi, hogy táncolnak, vagy éppen botladoznak a többiek. Úgy, hogy inkább én választok. Oké. Akkor Ashton te leszel Diana-val, Calum te Vilmával leszel, Lily te Clifford úrral leszel, Hemmings drága te pedig velem leszel. – mindenki a megadott párjával állt össze. Szembe egymással állt mindenki, ahogy Michael és én. Ahhoz képest mikor elnéztem a többieket, mindenki tartotta a távolságot a másiktól, mi pedig vagyis Michael túl közel jött hozzám én meg kezdtem dőlni hátra. Mikor már majdnem esés hátárán voltam Clifford keze csúszott a hátamhoz. Felhúzott és a fülemhez hajolt.
- Kellemes, finom illatod van. – közben éreztem bódító illatát, ami a pulcsijából áradt szét.
- Köszönöm. – súgtam vissza neki.
- Clifford úr nem most van a randizásnak vagy a flörtölésnek az ideje. - mind a ketten a tanárőre meredtünk. Lassan távolodtunk el egymástól bár én egy kicsit élveztem a közelségét.
- Köszönöm! Akkor tehát az első táncunk a bécsi keringő lesz mivel az könnyű. Először is a fiúk távolodjanak el a lányoktól ne, hogy össze ütközzenek. - a fiúk megtettek két lépést hátra mi meg lányok készülő helyzetbe tettük magunkat.
- Rendben! Először is a lányok a bal lábbal hátra lépnek utána persze a jobb lábukat a bal lábuk mellé rakják, és ha ez megtörtént a jobb lábukkal előre lépnek ez olyan, mintha előre hátra hintáznának a lábukkal. – mondta a Jane tanárnő és elkezdte csinálni próbaszerűen, hogy tudjuk mire gondolt.
- Kezdjék! Egy két-há, négy-öt-hat… - mindenki motyogta ugyan ezt és a lábfejüket nézve. Mikor már úgy éreztem megy az alap tánc felnéztem, hogy hogyan megy a többieknek. A fiúk nem a lányok lábait nézték, hogy lépnek, hanem a seggüket nézték, vagyis inkább bámulták. Luke a plafont nézte, hisz a tanárnő segge nem olyan hívogató, mint a miénk. Michaelról nem is beszélve égette a testemet a tekintette.
- Köszönöm hölgyek ügyesek voltak. Most jöjjenek a fiúk! – szólt a tanárnő mi is lányok hátra léptünk én volt az a ki később lépett hátra mikor Michael megfogta a karomat.
- Szépen táncolsz!- súgta a fülembe mély rekedtes hangjával. Álló helyzetbe álltak a fiúk én meg csak köpni se nyelni nem tudtam, amit Michael mondott nekem. Sarah elmondta a tenni valókat a fiúknak, hogyan mit és elkezdték táncolni az alap lépést, közben, ahogy bámultam a színpadot Diana és Vilma összesúgta előttem pár méterrel, közben elkezdtek mutogatni rám, mint valami fertőzőt betegre és elkezdtek kacagni rajtam. Nekem fogalmam, se volt miért nevettek rajtam és mivel nekem nagyon kicsi volt az önbizalmam, így elkezdtem össze húzni magam, mint egy csiga, aki bebújt a házába.
- Köszönöm uraim most álljanak párba a párjukkal és úgy próbálják meg. Remélem menni fog együtt! – reménykedett a tanárnő a hangjából ítélve, mindenki beállt a párjával, egymással szemben.
- Rendben fiatalok akkor első dolog az, hogy egymással szembe néztek a párotokkal én elindítom, a zenét közben maguk majd elkezdenek táncolni rá, vagyis az alap lépésekkel! – tanárnő oda ment a hangszórókhoz és bekapcsolta. A zene francia eredetű, de ritmikus volt. Élveztem minden egyes ritmusát a dalnak. Tetszett. A gondolataimat Michael zavarta meg.
- Nyugodj meg nekem tetszik a ruhád. Ne foglakoz velük ők pedig egy túl sminkezett ribik.
- Várjunk, csak ezt meg honnan tudod, hogy min nevettek? – egy kicsit meglepett Michaelnek a szavai.
- És azt is tudom, hogy neked kicsi az önbizalmad, pedig gyönyörű vagy! – Michael szavai elmereng tettek.
- Öhm .. – pirultam, mint a paradicsom, de annyira, hogy a piros nem is piros volt, hanem vörös. Ilyet még senki az életemben nem mondott, ilyen szép szavakat.
- Hazakísérhetlek majd? – felnéztem rá, szemeiben látszódott a vágy, hogy hazakísérhessen engem.
- Persze. - nyögtem ki végül félénken, hisz úgy ember fia, senki sem kísért haza főleg sötétben, annyi biztos, hogy nekem sem általánosban sem gimiben nem volt egy barátom se.
- Senki sem kísért haza sötétben vagy csak úgy?.. A hangodból ítélve. – mosolygott rám Michael.
- Hát nem. – böktem ki, közben vége lett a zenének és mindenki a tanárnőre meredt.
- Köszönöm a mai órát gyerekek holnap is gyertek el. – küldött ki mindenkit a teremből. Oda mentem a székemhez, ahova ledobtam a táskámat. Michael ott várt az ajtóba. Annyira örültem, hogy valaki haza kísér. Mikor kiléptünk az eső elkezdet zuhogni, az ég dörgött így inkább a sétálásból futás lett. Mikor már 1 utcányi volt hazáig teljesen eláztam és fáztam is. Próbáltam magam melegíteni, közben Michael megtörte a csöndet.
- Itt lakok nem messze nem akarsz bejönni míg, eláll az eső? – végig nézett rajtam én megbólogattam.
Befordultunk egy sarkon ott végig mentünk egy kis úton és megálltunk egy szép kék háznál. A kapu fekete volt, az udvaron egy kis kert és mellette egy kutyaház állt, amin egy kis tábla volt a táblára vésve, pedig „Muke” mellette, egy kis kereszt állt virágokkal.
- Egyedül élek csak szólok. És igen ő volt a kutyám Muke. – fejét lehajtotta én meg megsajnáltam.
- Őszinte részvétem. – szóltam hozzá ő bólintott.
- Tessék, gyere be! – hamiskás mosoly jelent meg arcán én meg beléptem az ajtón be a nappaliba. A nappali gyönyörű volt, közvetlen mellette a konyha, ami piros volt a nappali pedig, fekete. A nappaliból egyenesen felfelé vezetett egy lépcső föl az emeletre ott volt két szoba az egyik lehetett a fürdőszoba a másik pedig, Michael szobája.
- Menjél, fel nyugodtan lezuhanyozni utánad majd én megyek fürödni. Adok majd ruhát és törölközőt is. – elindultam felfelé a fürdőszobába ott, ahogy beléptem levettem ázott ruhámat és be is mentem a zuhanyzóba. Ott megengedtem magamra a meleg vizet, közben dúdolgattam magamba. Hallottam az ajtó nyitást, Michael jött be nem szólt, de az jó volt, hogy a zuhanyzóajtója párás lett és így nem látta meztelen testemet. A ruhát a mosdó kagylóra rakta és csöndben kiment az ajtón. Mikor végeztem kiléptem a fürdőből jól megtörölköztem és felvettem Michael ruháját. Green Day-es póló meg egy pulcsi meg egy alsónadrágot és egy melegítő nadrágot adott. Mikor kiléptem Michael ott áll az ajtóban és szólt, hogy nyugodtan megyek, be a szobájába nem akarja, hogy lent aludjak a kanapén, mert az nem tisztességes. Én csak bólintottam és egyenesen a szobája felé vettem az irányt, ahol tele és tele volt családi képekkel és néhány szuperhősös poszter. A szoba kivételesen barackos sárga volt nem úgy, mint lett a konyha meg a nappali, bár ez barátságosabbnak tűnt. A családi fotón ott volt az édesanya és édesapja, a húga és ő. A háttér egy tengerparton volt. Olyan boldognak tűntek mégis, más éreztem, valami nagyon rosszat sejtettem.
- Igen ő a családom volt. – elejtettem a kezemből a képet és az éjjeli szekrény tetejére eset, de nem tört össze. Hátra néztem és láttam a szomorúságát az arcán, és szemébe a könnyt, ahogy csillogót.
- Őszinte részvétem. – a hangomból ítélve nekem is áthatódott Michael szomorúsága.
- Egy bankrablás áldozatai lettek mikor én csak 15 voltam. – elindult az ágy felé és leült ott mélyeket sóhajtott, nehogy el sírja magát nekem pedig gombóc akadt a torkomba. Oda ültem hozzá és elkezdtem simogatni hátát hadd, nyugodjon meg. Úgy, éreztem hatót bár ez csak kicsit így át öleltem, hogy, éreztessem, valaki itt van mellette és próbálja vigasztalni. Nagy sóhaj hagyta el a száját mikor átöleltem. El távolodott tőlem és a homlokát a homlokomhoz nyomta. Ahogy egymás szemébe néztünk Michael lassan közeledett felém, éppen hogy ajkunk összeért hirtelen magához rántott és megcsókolt. A kezemet automatikusan a hajába túrtam és így még élvezetesebb lett. A kezét végig csúsztatta hátamon és megállt a derekamnál. Átkarolt és csak azt vettem észre, hogy nem ülök semmin, hanem lebegek. Elváltunk, egymástól én ijedtemben ellöktem magamtól és egy nagy zuhanás kíséretébe földre estem. A fejemet vertem be először, így amit láttam perceket az sötétbe borult előttem.

1. rész - A titokzatos hős

„Egyszer volt hol, nem volt, volt egyszer egy szép hercegnő, aki éppen a palotába sietett. Barna haja szállt a szélben, szoknyácskája csak úgy fellebbent, néhol mikor szelőzőkre lépett, cipője sarka pedig eltörött……”
- Miss.Bell kisasszony, maga hogy képzeli el hogy egy ilyen mesét a „mese”könyvbe rakjunk? Vagy inkább „városi”mesekönyv az ön tiszteletére, erre, mocskos semmiségre??????!!!
-  Nem, kérem Miss.Brown. Csak kérem, ön tudja, hogy….
- Tudom, hogy nem olvastak magának a „szülei” mesét estén ként, mint másoknak, de kérem, ha 3 hét múlva nem lesz az asztalomon az ön cikke, akkor ki rugóm!!!! Azonnal kifelé az irodámból MOST!
- Rendben. - csuklott el a hangom.
Gyorsan kisiettem az irodából mielőtt valamit hozzám vágna a főnököm és egyenesen a fülkémhez vettem az irányt, ahol éppen mindig és minden egyes nap megírom a „kukában” lévő cikkeket. Egy újság író cégnél dolgozom, ahol nap, mint nap robotolok a gépen. Hamar el mentettem a fájlokat, amiket egész délelőtt írtam, így elindultam haza felé. Ki lépve az épületből a friss nyári levegőre, mikor észre vettem, hogy a munkás buszom elindult.
- Hé, kérem, álljon meg! - futás közben integettem a kezemmel hátha észre vesz, de nem vett észre.
- Basszus még ez is. - ütettem magam fejbe, közben lassan elindultam haza fele. Gyalogoltam haza, ami Kb. 5-6 utcányira van innen és későre jár már. Az idő meleg volt, a nap pedig már épp-épp hogy még látszódott. Elkezdtem kutatni a táskámba az MP4-ért, hogy ne unatkozzak, inkább hallgatok zenét, így muzsikára gyorsabban megyek.
                                                                         ***

Már majdnem otthon voltam mikor valaki kést szorított a nyakamhoz.
- Add ide a táskádat te ribanc vagy a torkodat szegem. - egy rabló haragos szavai csatattak a füleimhez.
- Rendben. - csuklott el a hangom, közben próbáltam gondolkozni, hogy szabaduljak, ki de egyszerűen nem ment.
-ADD IDE!- kikapta a kezemből én meg ott, mint egy szerencsétlen összerogytam nyakamat szorongatva néztem, ahogy a kapucnis férfi elrohant a zsákmányával. Lassan csukottak le szemhéjaim mikor hirtelen egy köpeny suhant el előttem és utána nagy sötétség borult….

                                                                           ***
A pihe-puha hófehér ágyamban ébredtem, ahol közvetlen mellettem feküdt a retikülöm. A reggel napsugarai ébresztettek fel, hisz az ágyammal szemben ott volt a terasz, azon kívül meg a zűrős város. Lassan fel emeltem a fejem, hogy megnézem a táskámban minden meg van és csodálkozásomra minden benne volt, de egy kis piros cetli oda volt ragasztva a pénztárcám egyik oldalához, gyorsan leszedtem róla és megnéztem mi van rá írva: „ Az utat amin jársz, te írod meg magadnak."~M